AZ HBO saját gyártású minisorozata újra a figyelem középpontjába állította az emberiség történetének egyik legnagyobb ipari balesetét. Ennek apropójából közöljük a 30 éves évfordulóra íródott cikkünket.
30 éve történt
Itt Besenyszögön csak annyit érzékeltünk az egészből, hogy a gyerekek nem mehettek a szabadba, nem lehetett friss salátát és egyéb zöldségeket enni. Engem természetesen az előbbi zavart jobban, hiszen a homokozás volt az egyik kedvenc hobbim. Nyolc évesen semmit se tudtam még az atomerőművekről. Na persze a felnőttek se voltak sokkal jobban tájékoztatva, hiszen a „baráti” Szovjetunió finoman szólva nem tájékoztatta a világot a balesetről.
Aztán Csernobil (vagy ahogy már ma hívják Csornobil) nevét megismerte a világ. A szovjet vezetés kénytelen volt bevallani a balesetet, hiszen már egész Európában mérték a műszerek, hogy valami baj van. A meteorológiai adatok alapján azt is tudták, hogy valahol a Szovjetunióban történt valami. Persze nem csak a nagyvilággal, a saját népeikkel is „elfelejtették” közölni, hogy egy atomerőműben a létező legsúlyosabb katasztrófa történt. Történészek szerint ez a (halálos) titkolózás is szerepet játszott a Szovjetunió felbomlásában, hisz az emberek nem bíztak többé abban a pártban, ami ilyen horderejű dolgot eltitkolt előlük. Az erőműben dolgozók, és családjuk persze pontosan tudták, hogy óriási a baj, és hogy azonnal ki kellene telepíteni a reaktor környékét. A hatóságok azonban csak jóval a baleset után döntöttek a lakosság evakuálásáról.
A V.I. Lenin erőmű (merthogy ezt a nevet viseli) RBMK (Pakson nem ilyen van) típusú volt, ami egy elég elavult reaktor típusnak számított, de voltak előnyei: nem kellett dúsított uránt használni hozzá, elvileg bármekkorára bővíthető volt a kapacitása és ráadásul alkalmas volt plutónium előállítására, ami egy atomhatalomnak fontos szempont. A biztonság annál kevésbé volt fontos. Csak így fordulhatott elő, hogy egy olyan kísérletsorozatot végeztek az erőművel, ami végül a katasztrófát előidézte.
1986.04.26-án hajnalban olyan láncreakció indult el a 4. blokkban, aminek a vége két robbanás volt. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem nukleáris robbanás, hanem gőz- illetve gázrobbanás történt. A robbanás levitte a reaktor tetejét, és a grafittűz meleg levegője felfelé hajtotta a radioaktív port. Számunkra kedvező volt a széljárás, hiszen a radioaktív anyagokkal teli levegőt a szél északra sodorta, csak napokkal később, jelentősen felhígulva érte el Magyarországot. A katasztrófa elhárítása pénzben szinte felfoghatatlan összegekbe került, és kerül a mai napig mind Ukrajnának, mind Oroszországnak és a szintén érintett Fehéroroszországnak. (csak a 2017-ben helyére került új szarkofág 2,15 milliárd euróba került) Az ún. likvidátorok, akik az elhárításon dolgoztak, száma pontosan ismeretlen, de több százezren voltak. Közülük sokan haltak meg daganatos megbetegedésben, mint ahogy a lakosságból is, de hivatalos adatok nemigen vannak. A halálos áldozatok számáról szóló adatok több százezer és néhány tucat között váltakoznak. A szovjet vezetés nem vezetett erről statisztikát. Európa és a világ nem lehet elég hálás azoknak az önkéntes hősöknek, akik a biztos halált is vállalták a következmények felszámolása közben.
A lakosságot egy 30 kilométeres körzetből kitelepítették, települések tucatjai váltak örökké lakatlanná. Városok, falvak néptelenedtek el órák alatt. Ezeken a településeken mintha megállt volna az idő. Mondhatnánk, hogy minden úgy maradt, ahogy a tulajdonosok otthagyták, de a lakások, járművek, középületek teljesen ki lettek fosztva az évek alatt. Mára sok házba visszaköltöztek a tulajdonosaik, főleg öregek. Mint mondják: nem látják a veszélyt! Hol van? Az utolsó működő reaktort 2000 végén végleg leállították, így örökre (legalábbis 40 ezer évre biztosan) bezárt a V.I. Lenin erőmű.
Gyerekkorom óta érdekelt a téma, de főiskolás koromban kezdtem igazán foglalkozni Csernobil történetével. Könyveket, cikkeket, weblapokat bújtam, hogy minél többet tudjak meg a balesetről. Ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy oda is menjek. Aztán pár éve ez a gondolat is szöget ütött a fejemben. Minden évben számolgattam, mennyibe kerülne egy út Kijevbe és Csernobilba. Próbáltam útitársakat szerezni magamnak, de nem nagyon volt érdeklődő ismerősöm. A válasz általában csak annyi volt: hülye vagy?
Végül 2015-ben szántam rá magam véglegesen. Az egyik kijevi utazási irodánál lefoglaltam magamnak egy kirándulást, megvettem a repjegyet és nyáron nekivágtam az útnak. Bevallom, kicsit szorongva indultam, hiszen egyedül mentem, ráadásul egy olyan városba, ahol az utcán még sok helyen minden csupa korom és füst volt a nemrégen még dúló forradalom után. A túra reggel 9-kor a Függetlenség teréről indult. Egy Ford mikrobusszal mentünk. Vegyes társaság volt, Ausztráliából, Svédországból, Angliából, Olaszországból, Kanadából jöttek ezért az élményért. A 120 km út nagyrészt hallgatással telt, mindenki a gondolataiba mélyedt. Kisfilmeket, riportokat néztünk az erőműről. Új információt már senkinek nem tudott nyújtani egyik film sem. Az igazi izgalmak Dytyatknál kezdődtek. Beléptünk a lezárt zónába. Ami feltűnt, hogy csend van: nem zúgtak autók, nem hallani a városok jellemző moraját. Csak a szelet hallottuk. Ez aztán az egész zónában végigkísért minket. Ami még szokatlan volt: jó minőségű úton haladtunk, hiszen mindent újraaszfaltoztak, még a talajt is kicserélték a sugárszennyezés miatt. Útlevél ellenőrzés után mehettünk tovább. Elhagyott falvakon, emlékművek, mementók sokaságán keresztül értünk Csernobilba.
Aki azt gondolná, hogy ez egy szellemváros, az bizony téved: dolgoznak, élnek itt emberek. Természetesen a város nagy része elhagyatott, de a belváros rendbe van hozva. Az erőmű nem itt van, innen még tovább kellett haladni északra, a Fehérorosz határ közelében lévő Pripjaty felé. Átléptük a 10 km-es zónát is, és lassan megláttuk az erőművet. Mindenkinek erősebben dobogott a szíve, hisz mindannyiunk régi vágya teljesült. A felrobbant reaktor fölé épített betonszarkofág mellett parkoltunk le.
És ott voltunk. Képen milliószor láttuk már, de így élőben mégis hihetetlenül más. Picit csalódás is, hiszen azt hinné az ember, hogy egy puszta, kihalt területen áll majd, ennek ellenére teherautók jöttek-mentek, daruk dolgoztak az új szarkofág építésén. Kell is az új burkolat, hiszen a 30 éves, sebtében összerakott betontömbök már helyenként szó szerint rogyadoznak. Az ember tényleg azt hihetné, hogy semmi veszély nincs itt, ennek csak a doziméter és a szájunkban érzett fémes íz mondott ellent. Innen Pripjatyba mentünk, a Cegléd méretű, körbekerített és teljesen lezárt városba. Itt a sugárzás értéke jóval a megengedett fölött volt, így csak korlátozott időt tölthettünk el. Csak az idegenvezető által jelölt úton mehettünk: Hotel, Kultúra-központ, sportcsarnok, uszoda, könyvtár, iskola, játszótér, stadion. Ezekben nézhettünk körül. Leírhatatlan, félelmetes és mégis csodálatos élmény. Az ember azt hinné, erdőben van, de a fák között tízemeletes lakóházak sorakoznak. Kihaltan, kifosztva, szétrozsdásodva. A természet teljesen visszavette a területet az embertől. A szél zúgása, és a csend nyomasztóan telepedik az emberre. Órákig ellettünk volna, de menni kellett. Már jócskán elmúlt dél, így következhetett a túra talán legbizarrabb része: ebéd Csernobilban az étteremben. Innen már hazafelé mentünk, a check-pontokon sugárkapus ellenőrzés, senkinél nem csipogott be szerencsére.
Két könyv, amit NEM ajánlok:
Vujity Tvrtko: Tizenkét pokoli történet
Kirády Attila: Csernobil-vádirat
Három könyv, amit viszont ajánlok:
Szvjatlana Aljakszandravna : Csernobili ima
Frederik Pohl: Csernobil
Aszódi Attila – Szatmáry Zoltán : Csernobil Tények, okok, hiedelmek
Eredeti cikk: Elbakour Bernard André, 2016.
