Zakopane város említésére a többségnek a sísportok, havas tájak ugranak be, mások viszont egy jó kis nyári túrázásra, kanyargós, lejtős-emelkedős utakra gondolnak – és hát ezek vagyunk mi, motorosok… 
Zakopane nem a végcél, hanem a minden reggeli kiindulópontunk volt az egyes túrák alkalmával.
5 napos volt a kirándulás, amiben az oda- és visszaút volt egy-egy fél nap, de a város nem is nyújtott sokkal többet azon kívül, hogy végigsétáltuk a bevásárló utcán, megcsodáltuk az úgynevezett zakopanei építészeti stílust – amihez nem kell hozzáértőnek lenni, mindenkinek feltűntek a fafaragásos, fazsindelyes házak –, felsiklóztunk a Gubalowkára.
Minden este végigsétáltuk azt az oda-vissza talán 8 km-es távolságot, keresve a helyi speciális termékeket, ajándéktárgyakat, ételeket, több-kevesebb sikerrel. Személyes megjegyzés: szerettük a hímzett ruhákat, népies jellegű, modernizált kivitelű női táskákat, irha-, szőrme dolgokat, a gyerekkorunkból ismerős égetett mintájú fa dobozokat, kézműves sajtokat (ízlések és pofonok a juhsajtot illetően), a templomot, 
amiről csak sejtettük, hogy görög katolikus lehet – éppen láttuk egy mise végét, nagyon érdekes volt! Legkevésbé sem tetszett viszont néhány egyéb dolog: fenn a Gubalowkán a gyönyörű kilátás mellé
kaptunk a kukákból túlcsorduló szemetet, s mivel a bazár a hegytetőn folytatódott, az árusok autóiból dízelfüstöt, játékgépet, búcsúi körhintát rózsaszín elefánttal, részeg angol turistát…
Nagy örömömre és csodálkozásunkra a Pienini Nemzeti Parkban tett látogatásunk során a fentiekben leírt körülményeknek nyoma sem volt, sőt!
A Dunajecen történő tutajozásunk alatt a népviseletbe öltözött „gorál”, 
aki a tutajunkat irányította, egyszer, amikor nevetésünk, beszédünk hangereje már meghaladhatta azt a határt, ami mind a természetvédelmi terület számára, mind az ő fülének még elviselhető lett volna, nemzetközi nyelven, szájához emelve mutatóujját intette a társaságot csendre…
Néha magunkat is próbáltuk rávenni arra, hogy kívül-belül csendesedjünk le, meditáljunk, amint a vízi jármű lefelé csorog az akár 500 méteres sziklák között, de hát a 11 résztvevő közül mindig akadt valaki tarsolyában valami. Viccelődtünk azzal, hogy a tutaj elejét díszítő fenyőágak azt a célt szolgálják, hogy ha esetleg felborulunk, máris rendelkezésre áll a koszorúnak való… Később jutott tudomásunkra, hogy a tutajvezetők is szokták a turistákat ezzel ijesztgetni, de igazából a felcsapódó víz járműbe jutását hivatott megakadályozni. A jó kétórás úton előbb csak „ködölt” egy kicsit, a végén már határozottan esett az eső. Ez a körülmény még egy fél napig állt fenn, ami a helyiek hozzáállását csak annyiban befolyásolta, hogy a strandpapucs-rövidnadrág szettjüket kiegészítették egy széldzsekivel, miközben mi pulcsi(k)ban-sapkában-bakancsban vészeltük át a 15 fokot…
Másnap reggeli indulásunkkor abban a reményben vettük fel az esőruhát, hogy mire odaérünk Nedec várához,
addigra már nem lesz szükség a speciális öltözetre, és szerencsére így is lett: mire a GPS az emberi tájékozódóképesség segítségével harmadik nekifutásra megtalálta a megfelelő irányt, addig mi az út mellett fokozatosan megszabadultunk az esőruháktól.
Ezután még egy enyhe zápor elkapott minket, de egyre kellemesebb lett az idő. Ennyi változatosság belefér egy bő ezer km-es túrába! Ahhoz képest, hogy régebbi nevén Dunajec várát évszázadokon keresztül a legészakibb magyar várként tartották számon, a bábeli zűrzavar a lengyel pénztáros, idegenvezető és közöttünk gördített némi akadályt elénk, hogy megismerjük a vár történetét, de néhány internetről szerzett információval és a látvánnyal beértük, egyébként csak az idegenvezetőtől elhangzott néhány magyar hangzású névből és a sokszor említett „wegierski” szóból sejtettük, miről beszél.
Már Niednica felé közeledve óriási élmény megpillantani a Dunajec két partján emelkedő lengyel oldalon lévő Nedec, és a szlovák oldalon található Czorsztyn várakat. A várfalról körbetekintve a gyönyörű hegyvonulatokat csodáltuk, a várudvarra lenézve pedig megelevenedett előttünk Csukás István Süsü-vára, csak éppen nem emelkedett ki az aranyhalas szökőkút…
Túránk legnehezebb pontja természetesen Oswiecimben érkezett el, illetve rajtam kívül talán a többiek is arra gondoltak már az oda vezető úton is, hogyan fog a vállunkra nehezedni a hely súlya. Útközben a benzinkúton, pihenőhelyeken, ezen a napon sokkal komolyabb dolgokról esett szó: múltunkról, származásunkról, mivel ahányan voltunk, annyiféle helyről jöttünk, mindenkinek mást jelentett az a történelemóra, film, könyv.
A birkenaui tábort gyalog közelítettük meg: meglátva a híres főkaput, nem nagyon tudtunk semmit sem mondani…
Egyfajta zarándokút volt a tűző napsütésben elsétálni a barakkok között, végigmenni azon a bizonyos rámpán a porban, megkeresni a magyar nyelvű táblát az emlékműnél,
elgondolkodni egy családi fényképet nézve azon,
hogy ezek ugyanolyan családok, mint a mieink, végigjárni azokat a helyeket,
ahonnan százezrek nem jöhettek úgy haza a családjukhoz, mint ahogy hála Istennek, mi szerencsésen hazatértünk…
Szokták kérdezni, hogy főleg ilyen hosszú úton nem hiányzik-e az, hogy akár a párunkkal, vagy a másik motorossal beszélgessünk útközben. A technika ezt már lehetővé tenné, de van annak varázsa, amikor csak egy mozdulattal kommunikálunk a másik felé valamit. Másrészt, ezen a túrán is sokszor észrevettük, hogy mindenkinek ugyanaz járt a fejében: hogy ugyan elkap-e még az eső, vagy eltávolodunk a felhő alól? hogy jajistenem, miként érint majd Auschwitz? hogy úristen, de szép táj, Pisti álljunk már meg fotózkodni!… és Pisti kitette az indexet, és megálltunk a tilosban, fotózkodni…
… móni …
Krakkó (kiegészítés)
Taktikai okokból amíg a többiek megnézték Nedec várát én (André felebarátom javaslatára) elmotoroztam Krakkóba. Az úton őrült forgalom volt, de ahogy meglátnak egy motorost derék lengyel barátaink úgy nyílnak szét, ahogy Mózes ketté választotta a Vörös-tengert. Akár a padkára is lemennek. Polak, Wegier, dwa bratanki !
Ford Fairlane mondaná, hogy Krakkóban motorozni „olyan volt, mint sajtreszelővel … : enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas”. Rengeteg autó, folyamatos dugó.
Parkolni is horror, de a főtértől nem messze van egy bevásárlóközpont, ahol egész olcsó, ráadásul a motoroknak külön fenntartott INGYEN parkoló van.
A belváros csodálatos, néhány napot simán el lehet tölteni kóválygással.
Személyes kedvencem a perec (owarzanek krakowski),
amit kis kerekes bódékból árulnak, mákkal vagy szezámmaggal szórják. Kívül ropogós, vastag, belül pedig foszlós. Ráadásul csak két zloty.
Szökőkút,
galambok,
erősen díszített városnéző fehér lovaskocsik,
amiket kizárólag csinos fiatal lányok vezetnek.
A főtér (ami eredetileg piactér volt) hatalmas,
200×200 méteres kiterjedésével a legnagyobb középkori főtér volt Európában.
Az idő szűkössége miatt csak ezt és a zsidó negyedet tudtam megnézni, remélem legközelebb több időm lesz.
Furcsa hangulatú a zsidó negyed (Kazimierz),
ahol mára alig maradtak zsidók, a második világháborút alig pár százan élték túl. Erősen átalakult, mostanra az éjszakai élet központjává vált. Itt is egy piac a főtér,
de ez tele van csecsebecsékkel, zsidó, katolikus, német és orosz emléktárgyakkal, amit a turisták miatt baromi drágán árulnak. De a kaja finom és olcsó 🙂
(Persze az odaúton és a visszaúton is szarrá áztam,
de így is jó szívvel gondolok Krakkóra.)
… tibcsi …
